(részlet)
Azon a napon, a délelőtti órákban, majdhogynem az egész falu kint volt, hogy megnézze, amint utoljára kihúz a 424-es a város felé. Terv szerint a déli járat már dízelmozdonnyal jönne visszafelé. Bandi bácsi különösen figyelt a külsőségekre. Gyurka segítségével hajnalban kitakarította az állomást. Az állomásfőnök még a vágány mellett elhullott széndarabokat is felszedte. Frissen mosott és élére vasalt egyenruhája makulátlan volt. Cipője fénylett.
Kint állt a vágány mellett, a rengeteg emberrel együtt várta, hogy a szerelvény befusson.
Gyurka odalépett Bandi bácsi mellé, majd izgatottan azt mondta:
– Érdekes nap ez a mai, igaz, Bandi bá’? Várom is az új gépet, kíváncsi vagyok rá nagyon, ugyanakkor sajnálom a gőzöst.
Bandi bácsi csak rápillantott Gyurkára, bólogatott, de nem szólt egy szót sem.
Az S kanyarban feltűnt a mozdony, ahogy csühögve húzta maga után a vagonokat. Az emberek hangosabbak lettek, néhol nevettek, kiáltottak. Ahogy a vonat közeledett, és erősödött a hangja, úgy erősödött az emberek morajlása is. Az állomás előtt a mozdony megállt, és az embertömeg fele felszállt a vonatra. Úgy gondolták, az utolsó járattal, az utolsó gőzössel még beutaznak a városba, és az első dízelmozdony által vontatott járattal haza is jönnek. Egy kirándulás, egy ünnep volt ez majdnem mindenkinek. Gyurka is felszállt.
Mikor eljött az ideje, Bandi bácsi útjára indította a járatot. A mozdony hosszan, nagyon hosszan sípolt egyet, majd elindult. Az állomásfőnök hatalmasat szippantott a levegőbe. Még egyszer utoljára beszívta a „Bivaly szagát”.
2012. május 11., péntek
2012. május 10., csütörtök
Egy karosszék naplója
(részlet)
Még azon az éjjelen, mikor a Bárót elhurcolták, a cselédség távozott a villából. A mozdulatlanság mindenütt szétterjedt. Sir Singleton és Miss Madlein kezdeti rémülete alábbhagyott, majd keserű nyugalomba fordult. A nyugalomnak ez a fajtája még számukra is szinte elviselhetetlen volt. A könyvtárszobában rég nem nyílt ki az ablak, a levegő már kissé áporodott volt, bár nem volt annyira zavaró, a rengeteg könyv jó illata uralkodott még mindig. A parázs már rég elhamvadt. Az asztalt és a karosszéket finom, fátyolszerű por takarta. A konyakospohárból az alkohol elpárolgott, csak valamilyen sárgás, olajszerű anyag ült a pohár fenekén. Az ital egykori szintjét egy halvány, a peremhez viszonyítva ferde vonal jelezte. A pohár mellé tett nyitott könyv álmosan ásított. Egy félbehagyott mondat várta, hogy befejezzék.
A két bútordarab a hatalmas üvegajtón keresztül követte az évszakok múlását.
A havat a teraszról nem lapátolta el senki, csak a napsugarak tüntették el idővel. A parkban elburjánzott a növényzet, a fű magasra nőtt. A faleveleket a lépcsőkről csak a szél söpörte arrébb. Majd mikor ismét leesett az első hó, Sir Singletonnak hiányérzete támadt. Kényelmetlenül fészkelődni kezdett, aztán rájött, hogy a hiányérzete honnan ered: A hóesés látványa már nem okozott neki akkora örömöt, mint azelőtt. Közönyösen bámult kifelé, és a csalódottság lyukat mart szívében.
Még azon az éjjelen, mikor a Bárót elhurcolták, a cselédség távozott a villából. A mozdulatlanság mindenütt szétterjedt. Sir Singleton és Miss Madlein kezdeti rémülete alábbhagyott, majd keserű nyugalomba fordult. A nyugalomnak ez a fajtája még számukra is szinte elviselhetetlen volt. A könyvtárszobában rég nem nyílt ki az ablak, a levegő már kissé áporodott volt, bár nem volt annyira zavaró, a rengeteg könyv jó illata uralkodott még mindig. A parázs már rég elhamvadt. Az asztalt és a karosszéket finom, fátyolszerű por takarta. A konyakospohárból az alkohol elpárolgott, csak valamilyen sárgás, olajszerű anyag ült a pohár fenekén. Az ital egykori szintjét egy halvány, a peremhez viszonyítva ferde vonal jelezte. A pohár mellé tett nyitott könyv álmosan ásított. Egy félbehagyott mondat várta, hogy befejezzék.
A két bútordarab a hatalmas üvegajtón keresztül követte az évszakok múlását.
A havat a teraszról nem lapátolta el senki, csak a napsugarak tüntették el idővel. A parkban elburjánzott a növényzet, a fű magasra nőtt. A faleveleket a lépcsőkről csak a szél söpörte arrébb. Majd mikor ismét leesett az első hó, Sir Singletonnak hiányérzete támadt. Kényelmetlenül fészkelődni kezdett, aztán rájött, hogy a hiányérzete honnan ered: A hóesés látványa már nem okozott neki akkora örömöt, mint azelőtt. Közönyösen bámult kifelé, és a csalódottság lyukat mart szívében.
A hős
(részlet)
Egy darabig csak állt felette, és bámulta a földön. Cipője orrával megbökte. Körülnézett, lassan leguggolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye. Zavarban volt, azelőtt csak a tv-ben látott ilyesmit.
Az ujjai körbefonták a markolatot, majd megemelte. Sietve felállt, de a fegyver nehéz volt; meglepődött, ez a lendületét megtörte kissé.
A fiatal fiú kezébe úgy illett a fegyver markolata, mintha csak méretre készült volna. Beleolvadt a markába, eggyé vált vele. A hideg acél, a pisztoly súlya, a szerkezet precizitása tiszteletet parancsoló volt. Élvezte, ahogy a nehéz vastól megduzzadnak az izmok kamasz, póklábszerű vékony karján. Feltöltötte a fiút, életerőt pumpált bele, magabiztossá tette. Körbeforgatta, nézegette, nagyon tetszett neki. Látta, a tár a helyén van, de nem tudta, hogyan kell kivenni. Lehet, hogy üres?! – gondolta magában.
Úgy döntött, a neten majd megnézni, milyen pisztoly is ez. Miközben a hátizsákjába rejtette, eszébe jutott: lőszer is kell hozzá! De milyen? Honnan vegyen?
Visszavette a zsákot a hátára, és hideg, jóleső bizsergés futott végig a gerincén. A tudat, hogy ott a fegyver a zsákjában. Az övé! Az ő fegyvere, ami biztonságot, erőt és hatalmat ad. Igen, hatalmat! (A zsák húzta a vállát.)
Hatalom! – zakatolt az agyában. – Tekintély! Ez az! Tekintély! – megrészegült a gondolattól.
Egy darabig csak állt felette, és bámulta a földön. Cipője orrával megbökte. Körülnézett, lassan leguggolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye. Zavarban volt, azelőtt csak a tv-ben látott ilyesmit.
Az ujjai körbefonták a markolatot, majd megemelte. Sietve felállt, de a fegyver nehéz volt; meglepődött, ez a lendületét megtörte kissé.
A fiatal fiú kezébe úgy illett a fegyver markolata, mintha csak méretre készült volna. Beleolvadt a markába, eggyé vált vele. A hideg acél, a pisztoly súlya, a szerkezet precizitása tiszteletet parancsoló volt. Élvezte, ahogy a nehéz vastól megduzzadnak az izmok kamasz, póklábszerű vékony karján. Feltöltötte a fiút, életerőt pumpált bele, magabiztossá tette. Körbeforgatta, nézegette, nagyon tetszett neki. Látta, a tár a helyén van, de nem tudta, hogyan kell kivenni. Lehet, hogy üres?! – gondolta magában.
Úgy döntött, a neten majd megnézni, milyen pisztoly is ez. Miközben a hátizsákjába rejtette, eszébe jutott: lőszer is kell hozzá! De milyen? Honnan vegyen?
Visszavette a zsákot a hátára, és hideg, jóleső bizsergés futott végig a gerincén. A tudat, hogy ott a fegyver a zsákjában. Az övé! Az ő fegyvere, ami biztonságot, erőt és hatalmat ad. Igen, hatalmat! (A zsák húzta a vállát.)
Hatalom! – zakatolt az agyában. – Tekintély! Ez az! Tekintély! – megrészegült a gondolattól.
A temetés
(részlet)
Fátyolos szemével az égre pillantott. Egy gólya vitorlázott keresztül a park felett, mintha csak valamiféle vigaszt akarna nyújtani az újjászületés hírnökeként. Sokáig kísérte figyelemmel a madarat, egészen addig, amíg az apró ponttá zsugorodva el nem tűnt a szeme elől. Ekkor behunyta a szemét, és élvezte a nap melegét, melybe arcát merítette.
Maga sem tudta, miért, talán a gólya látványtól vagy a kellemes napfürdőtől, egyszerre úgy érezte, megbékélt.
Egy darabig így maradt, élvezte a megnyugvás állapotát. Ezt a pár másodpercet kifejezetten kellemesnek találta. Egy kicsit még szégyellte is magát.
Annyira furcsán jól érezte magát, hogy is idő elteltével már roppant mód zavarta is. Egyszer csak egy ismerős hang ütötte meg a fülét:
– Mondd csak, meddig akarsz még ott pöffeszkedni?
Albert bácsi kissé zavartan kinyitotta a szemét. Körülnézett, de nem látott senkit. Majd felocsúdott, és attól félve, hogy elszaladt az idő, és elkésik a temetésről, a zsebórájáért nyúlt. De az óra minduntalan kicsúszott a kezéből. Bosszankodott ügyetlenségén, és a hang ismét megszólalt, közvetlenül előtte:
– Arra aligha lesz itt szükséged.
Fátyolos szemével az égre pillantott. Egy gólya vitorlázott keresztül a park felett, mintha csak valamiféle vigaszt akarna nyújtani az újjászületés hírnökeként. Sokáig kísérte figyelemmel a madarat, egészen addig, amíg az apró ponttá zsugorodva el nem tűnt a szeme elől. Ekkor behunyta a szemét, és élvezte a nap melegét, melybe arcát merítette.
Maga sem tudta, miért, talán a gólya látványtól vagy a kellemes napfürdőtől, egyszerre úgy érezte, megbékélt.
Egy darabig így maradt, élvezte a megnyugvás állapotát. Ezt a pár másodpercet kifejezetten kellemesnek találta. Egy kicsit még szégyellte is magát.
Annyira furcsán jól érezte magát, hogy is idő elteltével már roppant mód zavarta is. Egyszer csak egy ismerős hang ütötte meg a fülét:
– Mondd csak, meddig akarsz még ott pöffeszkedni?
Albert bácsi kissé zavartan kinyitotta a szemét. Körülnézett, de nem látott senkit. Majd felocsúdott, és attól félve, hogy elszaladt az idő, és elkésik a temetésről, a zsebórájáért nyúlt. De az óra minduntalan kicsúszott a kezéből. Bosszankodott ügyetlenségén, és a hang ismét megszólalt, közvetlenül előtte:
– Arra aligha lesz itt szükséged.
A tolvaj
(részlet)
Hanyatt dőlt az ágyon, és arra jutott, más lehetőség nemigen lévén, megkéri majd Gulianit, hogy adjon haladékot. Arra nem is akart gondolni, hogy mihez kezd akkor, ha Guliani ebbe nem egyezik bele. Mielőtt ez nagyon mélyen megült volna a fejében, elaludt.
Másnap reggel, mikor felébredt, sebtében felöltözött, majd összeszámolta a pénzét. Még a fele adósságára sem volt elegendő. Egyszeriben óriási düh kerítette hatalmába, szeme kivörösödött, szemöldökét összeráncolta. A feje majd szétrobbant. A kezében lévő pénzt a falhoz vágta.
Pont ekkor lépett be az ajtón a kőfaragó, hogy megkérdezze, esetleg nem tartana-e velük, a családdal a templomba, a délelőtti misére. Az öreg kikerekedett szemmel állt a küszöbön, és a fiút bámulta. Giovanni meglepődött, majd felkapta köpenyét és elrohant.
Egész Firenzében nagy volt a sürgés-forgás. Az emberek benépesítették a tereket, utcákat. A ragyogó tavaszi napsütés a szokásosnál is több embert csalt a levegőre. A templomok harangjai zúgtak. A tömeg morajlásából harsogó nevetések bukkantak fel, majd merültek alá ismét. Az árusok kiáltásai hallatszottak mindenfelé, ahogy kínálták portékáikat, próbálták túlkiabálni a népet.
Giovanni ment az orra után, céltalanul bolyongott, keresztülvágva a tömegen, elmerengve gondolatai között. Egy kép nem hagyta nyugton, egy kép, ami szinte beleégett a képzeletébe. Az, ahogy a mestere ott áll az ajtóban, megütközött tekintetét a fiú arcába fúrja.
Hanyatt dőlt az ágyon, és arra jutott, más lehetőség nemigen lévén, megkéri majd Gulianit, hogy adjon haladékot. Arra nem is akart gondolni, hogy mihez kezd akkor, ha Guliani ebbe nem egyezik bele. Mielőtt ez nagyon mélyen megült volna a fejében, elaludt.
Másnap reggel, mikor felébredt, sebtében felöltözött, majd összeszámolta a pénzét. Még a fele adósságára sem volt elegendő. Egyszeriben óriási düh kerítette hatalmába, szeme kivörösödött, szemöldökét összeráncolta. A feje majd szétrobbant. A kezében lévő pénzt a falhoz vágta.
Pont ekkor lépett be az ajtón a kőfaragó, hogy megkérdezze, esetleg nem tartana-e velük, a családdal a templomba, a délelőtti misére. Az öreg kikerekedett szemmel állt a küszöbön, és a fiút bámulta. Giovanni meglepődött, majd felkapta köpenyét és elrohant.
Egész Firenzében nagy volt a sürgés-forgás. Az emberek benépesítették a tereket, utcákat. A ragyogó tavaszi napsütés a szokásosnál is több embert csalt a levegőre. A templomok harangjai zúgtak. A tömeg morajlásából harsogó nevetések bukkantak fel, majd merültek alá ismét. Az árusok kiáltásai hallatszottak mindenfelé, ahogy kínálták portékáikat, próbálták túlkiabálni a népet.
Giovanni ment az orra után, céltalanul bolyongott, keresztülvágva a tömegen, elmerengve gondolatai között. Egy kép nem hagyta nyugton, egy kép, ami szinte beleégett a képzeletébe. Az, ahogy a mestere ott áll az ajtóban, megütközött tekintetét a fiú arcába fúrja.
Szerelem
(részlet)
Egy sárga fogkefe bámészkodott a vízcseppekkel borított poharában. Kihajolt a peremére, és nézegette, nézegette, ahogy a kövér cseppecskék himbálóztak házának oldalán. Olykor behúzódott a pohár belsejébe, és az üvegfalon keresztül leste a gömböcökben tükröződő fordított világot.
Büszke volt a házára, tetszett neki, szerelmes volt belé. Ha a fogkefe megmozdult, mindig nagyon óvatosan tette, nehogy a pohár oldalán a cseppek leguruljanak. A pohár ezért rendkívül hálás volt.
Egy sárga fogkefe bámészkodott a vízcseppekkel borított poharában. Kihajolt a peremére, és nézegette, nézegette, ahogy a kövér cseppecskék himbálóztak házának oldalán. Olykor behúzódott a pohár belsejébe, és az üvegfalon keresztül leste a gömböcökben tükröződő fordított világot.
Büszke volt a házára, tetszett neki, szerelmes volt belé. Ha a fogkefe megmozdult, mindig nagyon óvatosan tette, nehogy a pohár oldalán a cseppek leguruljanak. A pohár ezért rendkívül hálás volt.
A vágy
(részlet)
Egyszerre a repedés másfél méternyit haladt előre a plafon közepe felé. A növekedés folyamatát kísérve kisebb-nagyobb darabokban hullott alá a vakolat, amitől erősen hízásnak is indult.
Borzasztóan megijedt. Végigtapogatta magát, már amennyire tudta, hogy minden rendben van-e, nem történt-e esetleg szakadás az ő növekedési terveiben.
Nem történt.
Sóhajtott egy nagyot, majd lassan mosolyra húzta a száját.
Egy, a padlón heverő törött tükördarabban vizsgálgatta magát. Egyre nagyobb gyönyörűsége telt a dologban. Megfeszítette immár szélesebb mellkasát, csodálta termetes méretét.
Valami megmagyarázhatatlan boldogság kerítette hatalmába. Eufórikus állapotba került, elbódította saját szépsége és ügyessége, hogy egyik percről a másikra ilyen termetes, szép repedéssé fejlődött.
Körülnézett, esetleg látja-e valaki. Maga előtt, úgy 70 centiméter távolságban észrevett egy stukkót, amint csendesen vihorászva őt bámulta.
– Mit röhögsz, te?! – förmedt rá olyan hangsúllyal, hogy a kör alakú stukkó átmérője 3 centit zsugorodott.
Megszeppenve pillantott a repedésre, és hebegve-habogva csak ennyit mondott:
– Semmit, tényleg semmit. Bocsánat! – És pironkodva lesütötte a szemét.
– Hátrább az agarakkal, fiatal barátom! – csilingelt egy hang a terem közepén békésen függő óriási csillár felől.
Egyszerre a repedés másfél méternyit haladt előre a plafon közepe felé. A növekedés folyamatát kísérve kisebb-nagyobb darabokban hullott alá a vakolat, amitől erősen hízásnak is indult.
Borzasztóan megijedt. Végigtapogatta magát, már amennyire tudta, hogy minden rendben van-e, nem történt-e esetleg szakadás az ő növekedési terveiben.
Nem történt.
Sóhajtott egy nagyot, majd lassan mosolyra húzta a száját.
Egy, a padlón heverő törött tükördarabban vizsgálgatta magát. Egyre nagyobb gyönyörűsége telt a dologban. Megfeszítette immár szélesebb mellkasát, csodálta termetes méretét.
Valami megmagyarázhatatlan boldogság kerítette hatalmába. Eufórikus állapotba került, elbódította saját szépsége és ügyessége, hogy egyik percről a másikra ilyen termetes, szép repedéssé fejlődött.
Körülnézett, esetleg látja-e valaki. Maga előtt, úgy 70 centiméter távolságban észrevett egy stukkót, amint csendesen vihorászva őt bámulta.
– Mit röhögsz, te?! – förmedt rá olyan hangsúllyal, hogy a kör alakú stukkó átmérője 3 centit zsugorodott.
Megszeppenve pillantott a repedésre, és hebegve-habogva csak ennyit mondott:
– Semmit, tényleg semmit. Bocsánat! – És pironkodva lesütötte a szemét.
– Hátrább az agarakkal, fiatal barátom! – csilingelt egy hang a terem közepén békésen függő óriási csillár felől.
Abszurd mese
(részlet)
Körülkémlelt, mi legyen a következő áldozata. Elhatározta, hogy az egyébként is egymás felé rohanó Androméda-galaxist és a Tejútrendszert pusztítja el elsőként.
Akaratának nem lehetett ellenállni. Az idő már rég elveszítette jelentőségét, mint olyan, gyakorlatilag nem is létezett. A tér engedelmesen meghajlott, és a két galaxist kritikus távolságba helyezte.
A kataklizma robbanásszerűen indult be. A gravitációs erők hatására a két óriás morbid táncba kezdett. Mint egy kígyó, egymásba fonódva kanyarogtak a spirál karok. Izzó robbanások kísértek minden mozdulatot. Olykor az egész egybefonódott rendszer pulzált, máskor remegett, mint a kocsonya, megint máskor pedig, mint kemény sziklatömbök, rontottak egymásnak egyes részek, melyek darabokra törve zúzódtak szét. A forgatagban egy-egy csóva kilökődött; egy része azonnal szertefoszlott a térben, másik része még –szinte pánikszerűen– próbált kapaszkodni a központi részhez, de végül mégiscsak megadta magát, elvékonyodott, levált, majd szétszóródott.
A halál elbűvölve nézte a jelenséget. Saját hatalmától megrészegült. Szájában valami édeskés ízt érzett, amit akaratlanul is kóstolgatni kezdett. A hatalom édes íze. Az önteltség úgy terült szét tudatán, mint az ópium, amely rátelepül az idegvégződésekre.
Ám amint a kataklizma alábbhagyott, meglepődve tapasztalta, hogy a környezet lassan összeáll, és komplex rendszerré épül. Az összeolvadás hatalmas, pusztító folyamatában egy nagyobb galaxis született, mely bölcsőként újabb életek létrejöttének lehetőségét hordozta magában.
– Látod, mit műveltél? – kacagott fel az Élet Szikrája.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)